Elfogadás. Lassan megtanuljuk elfogadni a körülöttünk élőket, és a rajtunk kívül álló megmásíthatatlan dolgokat. De mi a helyzet saját magunkkal? Milyen a kapcsolatunk velünk?
Fiatalabb koromban rengeteget küzdöttem azzal, hogy elfogadjam magam. Első sorban a külsőmmel, azon belül is a testsúlyommal voltam elégedetlen. Folyamatosan fogytam-híztam, és nem találtam önmagam. Nem ritkán dobtam le 10-15 kilót, majd szedtem vissza ugyanennyit, miközben megmagyaráztam, hogy ez miért is van így rendjén. Valójában azonban soha nem tetszettem magamnak.
Kifelé persze mindig, mindennek tökéletesnek kellett tűnnie 🙂
Átmeneti megoldások jöttek-mentek. Egy fogyókúrás technika itt, némi sport (1-2 hónapig ott) de semmi rendszeres. Állandó. Életmód szerű.
Aztán jött a jóga. Érdekes módon ez volt az egyetlen olyan mozgásforma az életemben, amivel kapcsolatban eszembe sem jutott. hogy a testsúlyom miatt vágnék bele. Azért próbáltam ki, mert sok helyről hallottam, hogy kifejezetten jó hatással van az idegrendszerre. (Az smeseknél ez nem hátrány 🙂 )
Aztán legelső alkalom rögtön magával ragadott. Imádtam minden percét. Kezdő gerincjógára mentem először, és közben majd’ belehaltam. Rá kellett jönnöm, hogy nem csak az idegrendszerem van ramaty állapotban, de ezzel a rengeteg önsanyargatással mindent elkövettem a testem (és a lelkem ellen) amit csak elkövethettem.
Jártam hetente háromszor, négyszer a kezdő órákra, és hetek múlva éreztem, hogy apránként belülről kezdek épülni.
A testem meghálálta a törődést és közben a mindennapjaimra is pozitívan hatott a jóga rendszeres gyakorlása.
Fizikai szinten erősebb lettem, és rengeteget javult az állóképességem. Mentálisan pedig sokkal kiegyensúlyozottabbá váltam, és elkezdtem egészen másként látni a dolgokat.
Azt hiszem ekkoriban (kb. 2-3 hónap óralátogatás után) találkoztam először Pattabhi Jois idézetével: “Gyakorolj, és a többi jön magától!” Azt gondoltam, hogy ez a mondat arra vonatkozik, hogy ha az ember szorgalmas, akkor előbb-utóbb a nyakába tudja majd pakolni a lábát vagy valami ilyesmi.
Azóta évek teltek el, és bár már nagyon az elején járok az útnak (amit egyébként nem is bánok, mert minden percét élvezem ) azt már tudom, hogy ez ennél sokkal több.
Bárkivel hozott össze az élet az elmúlt években a jóga kapcsán, soha senki nem mondta, hogy nem vagyok elég jó, hogy változtatnom kéne az életmódomon, vagy magamon. Az sm diagnózissal ugyan együtt járt egy hatalmas táplálkozási reform, de akkoriban még dohányoztam, gyakran ittam alkoholt és továbbra sem voltam elégedett magammal. Viszont szépen lassan már napi rendszerességgel jógáztam.
És egyszer csak magától elkezdődött. A testem nap mint nap bizonyította, hogy határok nélkül képes fejlődni. Napról napra történtek velem csodák a jógaszőnyegen. Én pedig hálás voltam. Hálás a jógának, és végre saját magamnak. Pusztán azért, amire képes vagyok elkezdtem tisztelni és szeretni magam.
Ebből a nézőpontból pedig elég nehéz elképzelni, hogy néhány plusz kiló a fenekemen, vagy hurka a hasamon befolyásolhatná a kapcsolatom saját magammal. Nem beszélve arról, hogy milyen tisztességtelen dolog egy csodálatosan működő, alázatosan tevékenykedő testet cigarettával, egészségtelen kajával mérgezni.
Nem. A jóga nem az az út, ahol 3 hét alatt csodálatos fogyások történnek. Ha viszont minden egyes gyakorlásban megtalálod az örömöt, akkor könnyen lehet, hogy többet kapsz annál, mint amit valaha is remélni mertél volna. 🙂
